Egy nehéz téma, egy tabu téma, mégis mindenkit érint: Singer Magdolna: Partitúra. Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel

Polcz Alaine népszerű pszichológus és tanatológus életútját meséli el a Partitúra. A címválasztás is érdekes, P.Alaine úgy tekint életére mint egy partitúrára, amelyben mi jól, rosszul igyekszünk eljátszani életünk szimfóniáját, mindenre úgy tekint mint ami felkészítette őt az életben valami még nagyobbra: “Nem is gondoltam hogy a munka és a front felkészít majd arra, hogy később súlyos beteg gyerekekkel foglalkozzam, hogy elkezdjem a hospice munkát, a haldoklók gondozását.”

Magyarországon ő indította el a hospice mozgalmat, maradandót alkodott a játékdiagnosztikában, az elmebetegek művészetterápiájában, tanatológiai, pszichológiai tanulmányaiban, a gyászolók segítésére tett erőfeszítéseiben. Azt mondta róla egy barátja, hogy egy fejjel magasodik ki az asszonyok közül és alázatos. “Valószínü azért mondták mert közvetlen vagyok, természetes és sosem éreztetem azt, hogy többet tudok. Azért van, mert tudom, hogy nem tudok többet, illetőleg minnél többet tud az ember, annál jobban látja, hogy mit nem tud és akkor már nem tud úgy tenni, mintha nagyon sokat tudna.”

Idézetek az „egyszusszra” könyvből:
- Attól tartok ha majd jön a Halál, én azt fogom mondani neki: -Pillanat, pillanat csak még befejezem ezt (több könyve maradt befejezés nélkül)
- Nem reméltem az írástól semmit, de úgy éreztem van mondanivalóm és azt a mondanivalót közölni kéne, mert a halállal volt kapcsolatos, ami akkor még tabutéma volt.
- Szeretném nagyon őszintén megírni, hogy milyen készülni a halálra, ehhez már bátorság és őszinteség kell, hogy le merjem írni úgy ahogy van, a jót a rosszat, az ambivalens érzéseket, mindent. Talán azért nehezebb őszintének lenni, mert érzem az elvárást: lám lám aki a halállal foglalkozott egész életében, az most hogyan néz vele szembe? Akasztják a hóhért... Aki mindig annyira őszinte volt mindenben, most mennyire mer őszinte lenni? Mert könnyű őszintének lenni, amikor nincsenek nagy szégyelnivalók, lelepleznivalók. De csak az őszinteségnek van értelme, csakis az segít másoknak.
- Az orvosom amikor megkérdeztem tőle, hogy meddig élek még, tűnödött egy kicsit majd megmondta. Mondtam is neki, nagyon nagy ritkaság hogy egy orvos ennyire őszinte legyen, ő pedig azt válaszolta, az a beteg is nagyon nagy ritkaság, akinek ezt meg lehet mondani.
- Van az úgynevezett megelőlegezett gyász, hiszen már tudtam három éve hogy meg fog halni, ebben is megéljük a gyászt csak kicsit másként. Váratlanul hívtak hozzá, megijedtem és indultam azonnal. Naplemente volt épp, gyönyörű […], le sem tudom írni. Megdöbbentem, hogy az élet ilyen szép és ilyen szörnyű is lehet egyszerre. Persze éppen a pillanat rendkívülisége okozta ezt az éleslátást, a rémület, a felfokozott éberség, a figyelem, a jelenlét.
- Ha szeretsz, kiszolgáltatott vagy, ha nem szeretsz akkor sivárnak és üresnek érzed a lelked.
- Valami hatalmas felszabadultság fogott el, pedig az égvilágon semmi mást nem csináltam mint azelőtt. De mégis attól, hogy bármit tehettem, senkinek semmi köze nem volt hozzá, valahogy nagyon szabadnak éreztem magamat.
- A gyertya maga is spiritualitás, vagyis annak az eszköze. A láng, az égő, lobogó láng segíti a lelket kiszakadni a hétköznapi létezésből. Ha megteremtjük a körülményeket, az visszahat ránk is. A rítus körbefogja a tudattalant.
- Az egész életem munkáról szólt és még most a haldoklásom is. Nem is tudom hogyan csináltam, hogy írtam könyveket, elláttam betegeket, elláttam a háztartást, előadásokat tartottam. Aztán még nemrégen is, időskorban mennyi új jött az életembe. A munka valahogy nem engedett el.
- Nem is tudom van-e másvalami az életemben, amit szerettem volna megtenni, de elmaradt, mert majdnem mindent sikerült megvalósítani. Amikor elindult valami új, mindig menet közben derült ki, hogy merre tovább, vagy a hiányosságaimat, pótolnivalókat is így fedeztem fel. Amikor lezárult egy korszak, akkor felismertem és másfele mentem. Néha sírva küszködve, de mindig elindulok.
- Ha végig nézek az életemen, azt gondolom nem volt hiábavaló. Bármi amihez hozzákezdtem tovább alakult, fejlődött. Gyűrűznek tovább, mint a hullámok a vizen. A kavicsokat én dobtam a tóba. A kudarc csak átmeneti, ahhoz hozzá kell szokni.
- Ha módunk van más perspektívából nézni a kudarcot, gyakran kiderül, hogy egy lépcsőfok volt, szó sincs arról hogy kudarc lett volna. Később jövünk rá, hogy épp ellenkezőleg.