Amikor az ember rászánja magát az indulásra, a szeme előtt egy cél lebeg: a jobb élet. Több lehetőség, kiszámíthatóbb jövő, nyugalom, és az az anyagi biztonság, ami otthon sokszor csak álom marad. Ez a remény az, ami átsegít a pakoláson, a búcsúzkodáson és az első hónapok lázas ügyintézésén. De van valami, amiről senki nem beszél a sikersztorik alatt: a pszichológiai apróbetűs rész.

A státusz az van, lesz valahogy. Valami olyasmi, amit pályakezdéskor lehet nem lőnek be sokan magunknak, mégis kialakul. Kivéve azt az esetet, amikor erre vágyik valaki, amikor ezért fog bele egy tevékenységbe, a státuszért. Ez persze általában jól el van rejtve, a biztos anyagi státusz függönye mögé bújtatva. De ugye gyerekkorban már megtanultuk bújócska közben, hogy aki függöny mögé hamar megtalálják, mert függöny alól mindig kilóg a szomszéd kisfiúláb.

A cikket nem vita indítónak szánom. Bár az aktuális közel keleti háború kapcsán íródott, nem tartalmaz történelmi sem politikai nézőpontokat. Én „csak” pszichológus vagyok, „csak” az embert fogja tartalmazni az írás (egy lehetséges találozást két érző lény között).

“A kérdés nem az, hogy az élet megy-e tovább, hanem az, hogy “Hogyan folytassam az életem?”, “Én hogyan menjek tovább az életben?” és olykor az is, hogy “Van-e egyáltalán értelme az életnek?”.”

Sokszor nem is sejtjük milyen mélyre szántunk ezzel a kérdéssel.

Egy nehéz téma, egy tabu téma, mégis mindenkit érint: Singer Magdolna: Partitúra. Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel