Gyász. Terápia. Élet.

“A kérdés nem az, hogy az élet megy-e tovább, hanem az, hogy “Hogyan folytassam az életem?”, “Én hogyan menjek tovább az életben?” és olykor az is, hogy “Van-e egyáltalán értelme az életnek?”.”

Hogy mennyi mindent gyászolunk egy veszteség során, igazából akkor derül ki amikor elkezdünk vele foglalkozni, esetleg egy szakemberrel együtt nézünk rá. Elkezdünk pszichológushoz járni, és ezzel együtt elindul egy terápiás folyamat. Gyakran friss veszteség esetén megyünk terápiára: egy szerettünk eltávozása után, amivel -úgy érezzünk - nem tudunk egyedül megküzdeni, de lehet valamiféle más veszteség is, válás, szakítás, munkahely elvesztése. És van amikor nem tudatosan foglalkozunk egy veszteségünkkel, hanem valami egészen más témával érkezünk, de a beszélgetések során kiderül hogy biza van az élettörténet során egy olyan veszteségélmény (kinek nincs?) ami nem volt elgyászolva, ami még mindig élő seb bennünk. És ezzel is foglalkozni „kell”, vagy inkább érdemes.

Nőknél például nagyon gyakori téma - és nincs kellő hangsúly fektetve a feldolgozására - a terhességmegszakítás vagy a spontán vetélés. Kevés olyan nővel beszéltem, aki ezt ne fájdalommal élte volna meg (kisebbel vagy nagyobbal) és ne szembesült volna azzal a társadalmi valósággal, hogy “erről valahogy nem beszélünk”. Kevesen ismerik fel, hogy itt is egy gyászfolyamattal állunk szemben, főleg azért is mert a megszokott társadalmi gyászszerttartás tipikus lépései ebben az esetben hiányoznak. Konkrétan nincs temetés, nincsenek látható megfogható események, csak a nagy űr, a hiány, a rengeteg kérdés, az önvád, a párkapcsolatok elnémulása egy rövidebb vagy hosszabb ideig.

Azt is érdemes a veszteségek tulajdonságáról tudnunk, hogy halmozódnak és egymást erősítik. Mit jelent ez? Például azt, hogy azért is olyan fájdalmas az aktuális gyászunk mert ugyanabba a tartományba tartozik mint az egyébb veszteségeink, amiket eddig elszenvedtünk. Amennyiben a régebbieket nem sikerült elgyászolnunk, ezeknek a hatása erősíti az aktuális szenvedést is, és fordítva is igaz, az aktuális veszteség feltépi egy (gyakran tudattalan) másik veszteség sebünket. Ez egy elég érdekes jelenség, de attól még valós.

Egy szerettünk halála azért is szánt olyan mélyre mert nemcsak a személyt vesztettük el a maga fizikai valóságában, ezáltal az interakciókat vele, a beszélgetéseket, a fizikai közelségét, érintését, vagyis mindazt ami a kapcsolódást két ember között lehetővé teszi és segít fenntartani, hanem az ő elvesztésével egyúttal elvesztettük a jövőbeni bármikori lehetőséget is, mindezekre a kapcsolódásokra, vagyis valami visszafordíthatatlan lett. És a végleges dolgokat nehezen viseljük.

Ahogy minden kapcsolat egyedi és megismételhetetlen, minden gyász is egyedi. Persze ahogy felgöngyölítünk egy-egy gyászfolyamatot, azt is megértjük hogy több mindenért fáj a veszteség. Gyakran fájlaljuk azt, amit nem sikerült elmondani addig amíg a személy élt. Az is lehet, hogy ha még élne akkor sem mondanánk el azokat a bizonyos mondatokat - amit most bánunk hogy nem tettünk meg, - de akkor talán a döntés a mi kezünkbe lenne: elmondom, nem mondom. Így hogy eltávozott, egyértelmű a helyzet: nem mondhatom el.
Aztán a mulasztás mellett, ott van annak a fájdalma amit megtettem és nem kellett volna, kimondtam és nem kellett volna.

A Kübler-Ross model szerint fázisai vannak a gyásznak, és valóban terápiában megjelennek a különféle szakaszok erős érzelmi hullámokkal fűszerezve, nem kötelezően ebben a sorrendben, illetve nem kötelezően minden szakasz: a tagadás (gyakran ez a sokkhatással szembeni védekezés következménye is) düh (hibás keresése, ki felelős a történtekért?) alkudozás (Istennel, magammal, emberekkel, helyzetekkel) depresszív időszak és végül elfogadás. Ahogy szó volt már róla, ezek nem kell ilyen sorrendben jelentkezzenek, hullámban jönnek, váltogatják egymást. A hullámzásokkal szemben gyakran a környezet és maga az érintett is értetlen.
Egy veszteség feldolgozás során, személyiségünk fejlődik. Ez így van akár akarjuk akár nem. Persze gyakran még fejlődést sem kívánnánk magunknak, csak a krízist is megsprórolhatnánk.
Lehet pár év távlatában érkezik meg hozzánk a megértésnek az a része, hogy (esetleg) értelmet találunk a történtekben.

Végszó gyanánt:
Hajlamosak vagyunk elfelejteni (én biztos) hogy nem csak siker, eredmények, örömök és megelégedés van bennünk és körülöttünk. Ott van ezeknek az árnyoldala is minden sarkon, bármikor elveszíthetjük azt amink van legyen az személy, egészség, anyagiak, vagy bármi amiről azt hisszük hozzánk tartozik, jár nekünk, megdolgoztunk érte, az élet tartozik ennyivel nekünk. Pedig az örömök és a veszteségek is be vannak ágyazódva valami nagyobba, ami maga az Élet.

Ami pedig él, az hullámzik. És ennek mi is részesei vagyunk.