Ha lenne egy izraeli kliensem. Most.

A cikket nem vita indítónak szánom. Bár az aktuális közel keleti háború kapcsán íródott, nem tartalmaz történelmi sem politikai nézőpontokat. Én „csak” pszichológus vagyok, „csak” az embert fogja tartalmazni az írás (egy lehetséges találozást két érző lény között).

Ha lenne egy ilyen kliensem és hallgatnám őt, megszólítana bennem sok mindent, anyát, nőt, feleséget, gyermeket. Minden szerepemet megmozgatná, kirázná az időszakos komfort nadrágjából (zónájából).

Ugye minden szakembernek vannak szerszámai, eszközei, a mi munkaeszközünk a lelkünk, az érzéseink. Persze egyebek mellett, mert ott van a józanságunk, a tapasztalatunk (szakmabeliként és magánemberként), a jelenlétünk, az empátiánk, türelmünk, a memóriánk. Ha lenne egy izraeli kliensem, a legjobban a lelkemet venné igénybe. Terapeutaként gyakran tudjuk mit fogunk kérdezni, mit fogunk mondani. Várjuk a megfelelő alkalmat, amikor az érzékenység ajtaja kellő nyílásra tárult ki, hogy rajta a meglátásunk vendégként besurranhasson és rövidebb hosszabb ideig elücsöröghessen. Ha pedig kívülről úgy tűnik hallgatunk, belül, bennünk igenis munka folyik.

Ha egy izraeli kliensem lenne, a külső csend a belső valóságom is lenne sokszor mikor beszélne. A gyakran használt kérdések, mint „hogy érzed magad a történtek után?” „hogy érint téged?” mondanom sem kell olyanoknak tűnnének mintha más bolygóról érkezett kérdezné, szóval fel sem tenném őket. Az sem tudnám megkérdezni hogy „ez mire emlékeztet téged?”, „mivel tudnád segíteni magad ebben a helyzetben?”, „mi hozna most megnyugvást?”, „hogyan látod magad egy év múlva?” mert olyan abszurd bármelyik is, hogy szörnyű. Nem a kérdések szörnyűek, a helyzet szörnyű. A kérdések ártatlanok, de erejüket vesztettek.

Ha lenne egy izraeli kliensem, megtudnám hogy naponta többször szirénák szólnak és ha épp a lakásban ér, mindent, azonnal és nemtudnimeddig ott kell hagyni és futni, egy kijelölt helyre ami valamilyen biztonságot ad (vagy nem). Ha pedig autóban ér, akkor ki kell szállni azonnal és hassal a földre feküdni, kezekkel eltakarva a fejet. És várni. Na ott és akkor lennének érzesek, gondolatok, testi érzetek százai. És ha lenne egy ilyen kliensem mindketten tudnánk, hogy ez most is megtörténhet ahogy beszélnénk, vagy megtörténhet holnap és ki tudja meddig még.

Ha lenne egy izraeli kliensem, megtudnám hogy a hírek követése tölti ki minden idejüket, elborzasztja, megijeszti őket, de másként nem tehetnek. Azt is megtudnám, hogy kötelező módon a lányok is katonaságot végeznek. Több évet. Ha lenne egy ilyen kliensem és lennének lányai, behívnák őket mind szolgálatra. És nem tudna beszélni velük napokig és nem tudná hogy mi van velük, és a kOruk és a kAruk, zsenge lenne mint a nádszál és katonai gépeket vezetnének földön és égen. És férfiak között. Ahogy mesélne, egyik részem őt hallgatná, másik részem a gyermekeim felé fordulna. Fiaim vannak, összeszorul bennem az anya. A lányainkat így, a fiainkat úgy féltjük ha háború van.

Ha lenne egy izraeli kliensem, azon morfondíroznék, hogy akár egy palesztin is lehetne, vajon mit élhetne ő meg? Ha anya lenne mit mesélne a lányairól, fiairól? És ha apa lenne? Csak a politikai hozzáállás, a történelmi valóság más, az emberi érzések, a félelmek, a fájdalmak ugyanazok. Emberből van mindkettő, test-lélek kombóból van mindkettő, úgy ahogy mi mindannyian, függetlenül hogy a határok melyik oldalára születünk.

Miután vége lenne a beszélgetésnek és lecsuknám a laptopom, összeszorulna a szivem és azon gondolkodnék, vajon még fogunk-e beszélni valaha? Nem azért mert úgy döntene nincs szüksége már terápiára, vagy mert nem jönnék be neki mint pszichológus, hanem mert már nem lenne aki.

Miután lecsuknám a laptopom, becsuknám a szemem és az arcom nem tudna tovább száraz maradni. Két könnycsepp gördülne végig rajta, az egyik érte, de nem csak a személyért hanem a gyerekeiért, sorstársaiért. A másik könnycsepp gurulna a barikádok másik felén lévő civilekért. Ha lenne egy izraeli kliensem, megérezné ennyi kilométerről a könnyeimet, segítene neki bármiben is?